Az Arsenal kiesett a Bajnokok Ligájából. Ez tény. Wenger továbbra sem gyűjtheti be a még hiányzó trófeát a repertoárjába. Ez is tény. Viszont a kevésbé tények, sokkal inkább csak érezhető dolgok azok, amelyek egy vereség után is pozitív gondolkodásra bírhatnak egy Ágyús-szimpatizánst.

Ám haladjunk szép sorban, és beszéljünk a meccsről magáról. Le kell szögezni, a jobb csapat nyert, megérdemelten, fölényesek voltak mind a labdabirtoklásban, mind helyzetkialakításban. Beszédes adat volt a végén a 0 kapura lövés, sőt, talán szégyenteljes is az Arsenalnak, de a csapat védekezés színterén a tavalyi – valamint néhányak szerint az idei – tendenciákhoz képest nem okozott csalódást. Ez a Barcelona lekövethetetlen, 90 percen keresztül nem kivédekezhető, és a három találatuk nem mondható soknak.

Kiemelném a meccs kulcsfiguráit. Kezdjük Almuniával, aki a sérült Szczesny helyére állt be (reméljük, hogy a fiatal lengyel hamar felépül, ezúton is kívánunk neki gyors gyógyulást). Azt hiszem nem én voltam az egyetlen, aki tenyereibe temette arcát meglátva a spanyolt készülődni a beálláshoz. Az idényben nem egy pontvesztésben nyakig benne volt, nem is csoda, hogy elvesztette dominanciáját házon belül. Viszont a tavalyi „odavágó” első 20 percéhez hasonló brillírozást mutatott be, Messi egy az egy ellen vezethette rá a labdát, Xavi lövése Sagnán pattant meg, a tizenegyest pedig a mondás is úgy tartja, hogy védeni nem lehet, csak elrontani. Messi nem tette meg ezt a világ Arsenal-szurkolói kedvéért. Összességében a legtapasztaltabb hálóőrünk nem vallott kudarcot, nem volt saras az összeszedett találatokban, meglepően jól teljesített, hiszen akár öt-hat gólt is begyűjthettünk volna.

Ezután a védelemre térnék ki. Clichy - akin látszik, hogy szívvel-lélekkel küzd a csapatért, hajt, mint egy robot – sajnos továbbra is távol helyezkedik az emberétől, túl sok teret ad, egy az egy elleni szituációkban határozatlan, és sokszor ragad benn, ami miatt nem alakul ki leshelyzet. Bármennyire is kedvelem, sajnos az Arsenal védelmében megfelelő pótlást kell találni a helyére, mert – ezt nagyon fáj leírni – egyre kevésbé felel meg az elvárásoknak – szurkolói és szakmai részről egyaránt. Ez lehet, hogy megvalósul Gibbs személyében, de a fiatal angolnak sokat kell még tanulnia, hogy első számú választás lehessen a francia előtt. A középső védőink jók voltak ma, szereltek, csúsztak-másztak, a vérüket adták volna a továbbjutásért. Sajnos ez nem bizonyult elégnek, így is kaptunk hármat, Koscielny pedig ajándékozott egy büntetőt az ellenfélnek – meg kell hagyni, sok választása nem volt: elengedi Pedrót ziccerbe, vagy megpróbál szerelni a kockázat tudatában, hogy könnyedén tizenegyes lehet. Nem hibáztatom, ezt be kellett vállalnia, így sikerült. A védelmünk túloldalára érkezve a Mr. Reliable becenéven is ismert Bacary Sagna jön a sorban. Az elnevezéshez hűen megbízható volt a védekezésben, a támadásokban – a többi 10 játékosunkhoz hasonlóan – nem nagyon tudott hozzátenni, hiszen nem is nagyon volt.

A középpályára érve egyre nehezebb értékelni, hiszen keveset volt náluk a labda, és inkább a védekező feladataiknak próbálhattak eleget tenni. Jack Wilshere igazi angol szívvel harcolt, valamint okozott feltételezhetően rengeteg dolgot a Nou Camp gyepmesterének, hiszen alaposan felszántotta a pályát, becsúszott, elcsúszott, fellökték és csúszott, de a legfontosabb, hogy a tüdejét is kiköpte a csapatáért. Sajnos az első mérkőzéssel ellentétben kevésbé játszott látványosan és hatékonyan, így csak az előbb felsoroltak sorolhatóak fel dicséretként. Diaby nem nyújtott kiemelkedőt, de a középpálya „kreatív királya”, Cesc Fabregas még alacsonyabbra tette a lécet. Nem lehet könnyű visszatérni Barcelonába, tény és való, de hiába papolt mindenki a profi mentalitásról, ettől érzésem szerint a kapitányunk nem tudott elvonatkoztatni. A többi Barca ellen játszott mérkőzésen is úgy gondoltam, hogy ő volt az egyik – ha nem egyértelmúen A – leggyengébb láncszem a csapatban. Persze, sérülésből tért vissza, de ennél ő nagyságrendekkel többre képes. Nasri egy-két jó megmozdulásával nem tudott maradandót alkotni, Rosicky pedig leginkább csak egy fénykorát maga mögött tudó, és ezen okból kifolyólag lökdöséssel próbálkozó játékosnak tűnt.

És a kritikus pont: Van Persie. Nem mondanám, hogy feltétlenül maga miatt lett kulcsfigurája a mérkőzésnek. A kiállítástól eltekintve momentuma nem volt, de a katalánok nyomásának fényében bármely világklasszis csatár ugyanennyit tudott volna tenni. Az első sárgalapját megelőzően jól látható volt, hogy fojtogatták, lökték, miután Wilshere a földre került. Sajnos nála benne van a pakliban, hogy ilyenkor elgurul a gyógyszer, valamelyest így is történt. A Dani Alves ellen elkövetett szabálytalanságát én nem éreztem olyan súlyosnak, mint ahogy azt a brazil előadta. A sárga lap talán egy kicsit túlzás volt, de megadható. A második lapnál bizony érdekes ítélet született. Van Persie nem indulatból lőtte el a labdát, a sárgalapja tudatában biztos vagyok benne, hogy nem hallotta a sípszót – egyszerűen ilyen hülye nem lehet. A bírót egy oldalról dicséret illeti, mert nem félt belenyúlni egy ilyen fontos, nagy meccsbe, más részről viszont megkérdőjelezhető a döntés. Neki nem tűnt fel, hogy 80000 tomboló katalán fanatikus hangorkánja közepén állnak? Neki nem tűnt fel, hogy ebben a közegben nem ő volt az egyetlen, aki sípot vitt magával a meccsre? A csatárnak nem a partjelzőt kell figyelnie, lőnie kell. Ki merem jelenteni: nem hallotta a sípszót. Ártatlan szituáció volt, amelynél szintén túlzásnak éreztem a sárgalapot. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy a holland kézzel-lábbal kalimpálva tüntetett a döntés ellen.

A saját csapatunkon végigérve még egy pár gondolat erejéig megemlíteném Massimo Busaccát, a delegált sporit. A meccs első perceitől kezdve az az érzésem volt, mintha rettegne a hazai közönségtől. Ugyanolyan kaliberű, sőt, szinte ugyanazon szabálytalanságokra a Barcelona javára továbbengedte a játékot, míg a túloldalon sárga lapokkal is jutalmazta az „elkövetőket”. Rossz volt nézni, ahogy vezeti a meccset, és tudom, hogy én kifejezetten ugrok a játékvezetői hibákra, a legkisebbre is, de egy-két Arsenalnak kedvező rossz döntés mellett raklapnyi született a másik irányba. Nem rajta ment el a meccsünk, az egyszer biztos, mert a jobb csapat megérdemelten nyert, de ő is igyekezett megkönnyíteni a dolgukat.

A kicsit hosszúra sikerült játékos– és játékvezető-értékelések után le lehet vonni a konklúziót. Az Arsenal csapata előrefelé halad. Jobbak voltunk, mint tavaly, kifejezetten a védekezésünkön volt tapasztalható. A Koscielny – Djourou kettős remekül érti egymást, ami egy Pedro – Villa – Messi trió ellen sajnos édeskevés volt – ugyanakkor ez nem könyvelhető el lebőgésként. Nincs az a védelem, amely ezek a játékosok ellen ne lennének sebezhetőek. Támadójátékunk gyakorlatilag nem volt, de egy kis savanyú humor belefér: a helyzetkihasználásunk a világon a legjobb volt: 0 lövésből egy gól. Hatékonyabbak lettünk, a csapat egyre jobban összeérik, bizakodóak lehetünk a jövővel kapcsolatban. Nem kellenek sztárigazolások, ha minden évben „kitermelünk”egy Jack Wilshere-t. Nem kell fontmilliókért kaőust vásárolni, hogy Szczesny otthon, vagy a padon porosodjon, mert benne minden megvan, amire szüksége lehet kapusként. Ha sikerül Wengernek összetartania ezt a keretet, nagy dolgokat érhetünk el – lehet, hogy az idén semmit sem nyerünk, de egy házon belüli példával élnék: Herbert Chapman 1925-ben átvette az Arsenal vezetőedzői szerepét. Kért öt évet a vezetőségtől, hogy kikupálja a csapatot egy ütőképes, bajnokesélyes, kupagyőzelemre esélyes gárdává. És ez sikerült is neki. Az eredmények magukért beszélnek. Chapman az Ágyúsok történelmének egyik, ha nem a legnagyobb alakja lett, és példája is alátámasztja: idő kell a siker eléréséhez. Ha megnézzük, a jelenlegi játékosállomány mennyi ideje van együtt, megnyugodhatunk. Lassan jönnek a sikerek is. Idén, vagy jövőre, esetleg az után… Igazából kit érdekel? Nem a trófeákért szurkolunk a csapatnak, az csak a hab a tortán. Hinnünk kell a csapatban, hinnünk kell Wenger filozófiájában. Hinnünk kell a játékosokban, mert különben elveszik a szurkolás igazi íze. Ne adjuk fel, mert lesznek még szebb idők az Arsenal háza táján, amikor majd kolbászból lesz a kerítés az Emirates körül, de addig sem szabad feladni – csak idő kérdése, és felnövünk a feladathoz. Türelem rózsát terem.

Go Gunners!